Ha az embernek van egy gyermeke, óhatatlanul felmerül az óhaj, hogy évtizedes szenvedélyét megossza vele.

Én legalábbis ezt éreztem mikor 2003 októberében világrajött Eszter. Bár a kezdetek nem voltak túl biztatóak, igen komoly csípőficama volt. Szerencsére éber és hatékony orvosoknak és az anyukája kitartásának köszönhetően egyéves korára ez nyomtalanul eltűnt és mikor eljött az ideje, hogy két lábra álljon fékezhetetlen energiával fogott a világ megismerésébe. 

Jómagam ekkortájt kezdtem újraépíteni a futóéletemet. Az 1994-es Duna Maraton után a következő versenyem a 2002-es Nike Félmaraton volt, aztán lassan belelendülve 2005-ben újra futottam egy maratont. Nagyjából a gyermek második szülinapja környékén. Nyilván egy kétévest kevésbé hoz lázba az ilyesmi - valahol mégis érezte, hogy ez valami klassz dolog, néhány érmemet kirakta a szobája falára. 

Személy szerint a futás nemigen érdekelte, a tánc annál inkább ezt ovis korától űzte. Nekem néha eszembe jutott, hogy jó lenne ha eljönne valamelyik versenyemre, lássa amint az atyja valami sikert ér el - aztán erre valahogy nem került sor. A következő három maratonomat Svájcban futottam, az élet egyéb fordulatokat is vett, lekerült a napirendről a dolog. 

2012-ben már kilenc éves volt. Én akkor kezdtem a DK-val futni és nekiduráltam magam, hogy újra lefussam a Jungfrau Marathont. Anyukámék sem láttak még futni úgysem, egy szép svájci kirándulás mindannyiunknak jót tehet. Sajnos a sors nem állt mellénk -már ami a futást illeti- az elégtelen felkészülés és szokatlan meleg miatt harmincvalahány km-nél fel kellett adnom. Szegény gyermek meg ott állt a célban és várt. Kicsit bűnösnek éreztem magam emiatt - bár ha belegondolok, hogy a nagyszüleivel kóricált a Kleine Scheideggen, ami vitán felül a világ egyik legszebb helye, a verőfényben, végülis nem panaszkodott :).

Pár héttel később újdonsült dékásként kicsábítottam őt szurkolni a Budapest Maratonra. Szerintem ott elkapott valamit, olyan lelkesedéssel biztatta a futókat, hogy kedvem lett volna nekem is futni. Fantasztikus napokat töltöttünk együtt különböző futásokon, úgy éreztem, csak idő kérdése, hogy ő is rajthoz akar állni. De nem vonzotta a futás csak a szurkolás. Sportban inkább a labdajátékok érdekelték - és persze a tánc. 2014-ben több versenyre is elkísért, egyszer majdnem rajthoz is állt de egy hirtelen jött torokfájás miatt letett róla. Szurkolt nekem 2600méter magasan, a Riffelbergen amikor a Zermatt Marathon féltávját futottam a Matterhorn árnyékában, szurkolt a Velencei-tónál, és állítólag dicsekedett is, hogy milyen nagy futó az apukája.

Szóval gyarapodtak közös futós élményeink de éreztem, hogy ez nem az ő világa. Elfogadtam, hogy nem lesznek közös futásaink - pedig több futótársamon látom, mekkora élmény a gyerkőccel.

Így aztán igencsak meglepődtem amikor egy szép napon felhívott, hogy "vasárnap lesz egy futóverseny Vácon és lehet érte tesi ötöst kapni és nem akarsz futni velem?" Hát dehogynem :) :) :) :)

Bármit szeretek együtt csinálni Vele, hát még futni :).

Persze elsőre nem vittük túlzásba, a 2,5 km-re neveztünk. Baromi izgatott voltam, szinte mint az első Jungfrau-Marathon előtt. Úristen, együtt futok a lányommal. Szerintem aki apa az érti ezt. 

A versenyközpontban régi futóismerősökbe botlok, Lala, Gabi, én meg tök büszkén állok ott, hogy most a gyerekemmel fogok futni.  Aztán lassan kiballagunk a rajthoz, nevetgélünk, köszöngetünk az ismerősöknek. A fene tudja, én olyan büszke vagyok... A rajtzónában közös bemelegítés, Gabi meg is örökíti, robbannak a poénbombák - a gyermekem nem egy depresszív alkat hálistennek -, egész egyszerűen jó az egész. Aztán Raaaajt! egymás mellett futunk, nem erőltetünk nagy tempót csak élvezzük az áramlást a zenét a sok futó sodró hangulatát. Olyan jó. Néha váltunk pár szót, persze a kötelező szelfik sem maradnak el - úgy érzem, nem is szeretném abbahagyni. Aztán a célegyenesre fordulunk, hátunk mögött a Diadalív előttünk a Főtér, szól a zene dumál a szpíker szép komótos kocogással beérünk a célba, magasba emelem a kezét és csak nevetünk, örülünk.

Azt mondja, hogy ilyet szeretne máskor is, szép lassan növelve a távokat, mit gondolok. Részemről a megtiszteltetés :)

Ma még nem futottam, de mivel most zajlik Siófokon a Balaton Maraton első napja, eszembe jutottak azok a négy évvel ezelőtti napok amikor először futottam csapattal a DK Team keretein belül. Bízvást mondhatom, hogy ez megváltoztatta az életemet, sportbarátságok és sporton kívüli barátságok, barátságon túlmenő érzelmek, közösségi élmények, álmatlan éjszakák a hosszú versenyeken futóként vagy rendezőként, fantasztikus arcok akik már visszaköszönnek. Az a négy évvel ezelőtti november olyan kapukat nyitott meg a futóéletemben amiért mindmáig hálás vagyok - és külön hálás vagyok annak aki ezt az egészet mozgatja, maga Dagadt Köcsög azaz Moós Gergő.

Ezt írtam akkor, 2012 november 20-án:

25 éve vettem fel először futócipőt, és 24 éve már túl is voltam az első félmarathonon, marathonon. Azóta számolatlan kilométer ment a lábamba, legalább tucatnyi futócipőt széttapostam, akad néhány emlékezetes rajtszám, érem, póló - és akad jó néhány, ami már el is kallódott a történelem sodrában. Futottam könnyű marathont és szenvedős félmarathont, futottam esőben hóban, sárban, verőfényben, tengerparti homokban és a Tátra szikláin, California kék ege alatt, és a pennsylvániai erdőkben, az Atlantic City-i Boardwalkon, és  Kréta hegyei között, a Börzsönyben a Pilisben, Dunaparton, Tiszaparton, Velencei-tó parton, futottam éjjel is és nappal is, futottam végig eufóriásan vigyorogva, és úgy is, hogy legszívesebben leültem volna sírni. Valóra váltottam nagy álmomat, a Jungfrau Marathont, és egészében véve hihetetlenül klassz élményeket szereztem a futás által. 

Ezekben a futásokban egy dolog volt közös: Hogy mindig egyedül voltam. Elég antiszociális lény vagyok (voltam), és egyáltalán nem éreztem úgy, hogy szükségem lenne társaságra. A hosszú futásokon remekül el tudtam beszélgetni magammal, gondoltam, hogy ennél jobb társaságot úgysem találnék... De valahol valami hiányzott. Kurva jó érzés célba érni Kleine Scheideggen, de csak úgy könnyezni neki az Eiger hideg északi falának, és látni, hogy van, aki nincs egyedül... 

A 2011-es Nike-n láttam először DK-pólót, láttam, hogy itt van valami közösségféle, a facebookon fel is vettem a kapcsolatot, de annyira antiszoc voltam, hogy személyesen nem közeledtem. Olvasgattam ugyan, hogy milyen versenyekre mennek, meg ez mennyire jó, de... Rájöttem, hogy már azt sem tudom, hogyan kell megszólítani az embereket. A Hortobágyon már majdnem odamentem a csapathoz bemutatkozni, de aztán valahogy mégsem. Csak néztem sóvárogva, hogy mennyire jó lehet nekik. Egyedül Ádival sikerült megismerkednem az öltözőben... 

Aztán jött ősszel a sikertelen Jungfrau, aztán lementem az egyik Nagy Közös Edzésre átvenni a megrendelt Dk Pólót. Ott már kénytelen voltam szóba elegyedni pár emberrel. Aztán elmentem a gyermekemmel a SPAR-ra szurkolni, és minden DK nak üvöltve integettünk. És jó volt. Jó volt, hogy van kinek szurkolni. Pedig szerintem azt sem tudták ki vagyok. Mégis kezdtem úgy érezni, hogy tartozom valahova.

A Mátrai bulin tört meg a jég, akkor éreztem úgy, hogy befogadott a csapat, hogy nem ettek meg reggelire, hogy voltak, akiket érdekeltek a sztorijaim régmúlt marathonokról, és vad alpesi tájakról. Mintha egy sötét szobában kinyitnák a spalettát. Hirtelen fény szüremlett a világba. 

Onnan kezdve már kerestem a társaságot, a közös edzéseket, rengeteg érdekes-értékes emberrel beszélgettem végig 10-15 kilométereket, az edzéseim soha nem látott intenzívvé fokozódtak, és ezzel együtt a vigyor-faktor is az arcomon. A közös fotók a telefonommal, a lassabb futók biztatása, a Nagy Közös Motiváció. Egészen új világba csöppentem, és ez a világ szépnek bizonyult. 

Persze, nem volt kérdés ezek után, hogy elmenjek Siófokra marathont futni 3 részletben. Nem hiszem, hogy magamtól rávettem volna magam. De a csapat szervezett szállást, és tudtam, hogy ott lesz egy csomó ember akit szeretek. Úgyhogy ott fagyoskodtam szombat reggel, nyakig dzsekiben tébláboltam, aztán lassan összegyűlt a csapat a büfében. Nem igazán volt kedvem futni, de tudtam, hogy ez pár km alatt elmúlik. És életemben először úgy álltam a rajtnál, hogy csapattársak vettek körül... Ez valami hihetetlen érzés volt. Aztán futás, futás. 5 km környékén tényleg elkezdtem élvezni, egy fordítónál szembe jött Ádi, örültünk egymásnak, aztán a Balatonparton egyszer csak hallom ám, hogy Hajrá Déká, hajrá Gábor. És felemeltem a tekintetemet, és baszki, ott állt az egész csapat, és engem biztattak. Engem, név szerint. Hihetetlen volt... Csak vigyorogtam, integettem, mint egy államfő, és nagyon nagyon boldog voltam. És ez még párszor megismétlődött a pálya különböző pontjain. És a célban is, és utána is jött a nép gratulálni, mintha nem is 14km-t futottam volna, hanem egy dupla Ironmant. És álltam és néztem, ahogy futnak be a többiek, és integettem, és kiabáltam nekik, és olyan boldog volt mindenki.  

Döglés, ebéd, délután egy fantasztikus 7km, brutál tempóban, vidáman, és lubickolva a szurkolók szeretetében. 

Vasárnap félmarathon, és a csapatból sokaknak ez volt az első. Nagyon szurkoltam nekik, bár kétségem sem volt, hogy megcsinálják. Ez a csapat annyira húzza az embert, hogy az valami hihetetlen. A fordítónál szembe jött Ancsur és Vanda, őrületes tempót mentek, aztán jöttek szembe az elsőbálozók, Detti, Béci, Forrest egy csapatban, Andi terelgette őket, pacsiztunk, minden szembejövő dékásnak örültünk, hát hogy a pékbe lehet igy rosszkedve az embernek... A Balatonpart egyszerűen gyönyörű volt, hiába voltam baromi fáradt, vad tempót mentem, előzgettem a népet végig, és persze lestem oldalra, mert minden sarkon felbukkant egy DK szurkoló, és erről nem akartam lemaradni. Addiktív...Őrület. Úgy éreztem magam, mint egy felfűtött gőzmozdony, ellenállhatatlan erővel hajtott a szeretet, amit kaptam, a célegyenesben rohantam, integettem, élveztem, egy nagy boldogságbomba voltam. 

Rögtön rohantam vissza a célegyenesbe, mert akartam szurkolni. És jöttek. És olyan jó volt. Pacsizások, üvöltések, vigyorok. Fantasztikus boldogság öntött el, ahogy az elsőbálozók sorra befutottak. Tudom milyen, amikor először sikerül valami, amire régóta készül az ember, tudom. És most általuk újra átéltem, sokszor egymás után, Detti, Timi, Forrest és a többiek, olyan jó volt. És akkor jött Andi meg Béla kézen fogva, és az annyira szép volt, hogy amikor célba értek, kijött a könnyem.

Csak álltam ott egy sörösdobozba kapaszkodva, kódorogtam a célzónában, sorra gratuláltam mindenkinek, és eszembe jutott, hányszor üldögéltem magányosan ilyen helyeken, és hogy ez most mennyire más... 

Kell egy csapat!

A hűséges olvasók láthatják, hogy ez most nem megy valami könnyen. 

A legutóbbi bejegyzésem idején elég optimista voltam, hogy végre felpörögtek a dolgok - aztán még aznap este kiütött az influenza egy bő hétre. Azt már megtanultam, hogy lázas betegen nem futunk és bár nincs otthon lázmérő, azért ezt érzi az ember. Munkából nem tudtam/akartam lógni, úgyhogy az összes szabadidőmet ágyban fekvéssel töltöttem. Az persze nem rossz, szeretek heverni. De jobban szeretek heverni egy kiadós edzés után.

Végül múlt csütörtökön sikerült elindulnom egy rövid futásra. Aznap is nyűglődtem, lényegében az egész napot végignyűglődtem, ment a belső harc, hogy beteg vagyok-e vagy sem de aztán úgy döntöttem, hogy nem vagyok. Persze a futásomon ez nem érződött, keveset futottam és rohadt lassan, arról nem is szólva, hogy mennyire kipurcantam a végére. Olyan érzés volt, mint célba érni egy maratonon - mínusz az eufória. Iszonyú kimerült voltam - szóba sem jöhetett, hogy az esti kungfura elmenjek, tuti visszaestem volna a betegségbe - vagy ez csak kifogás volt?

Hétvégén a Mecsek trailen voltam segítő. Szombaton pályát jelöltünk. Aki kidugta az orrát szombaton, az el tudja képzelni milyen lehetett. Szakadó esőben és ennek megfelelő sárban indultunk neki két szilaj sporttárssal - három másik szilaj társunk a másik távot jelölte. Eleinte szar volt aztán még szarabb lett. Szakadt az eső és iszonyat hideg volt. De nem baj, mert a magasabb, kitettebb részeken legalább szélvihar is tombolt aztán időről-időre az eső hóviharrá nemesedett. Furcsa érzés volt, hogy ezek a fizikai kellemetlenségek egyáltalán nem szegték kedvemet. A csapat jó volt, mély öniróniából fakadó viccelődés zajlott és csak reménykedtünk, hogy másnap a versenyzők is átélik ugyanezt a szopást. Az eső természetesen komoly sarat generált és helyenként hatalmas átfolyások borították ösvényeket. Eleinte igekeztünk a köveken ugrálni aztán már szartunk az egészre és egyszerűen átsétáltunk rajtunk. Van az elázásnak egy olyan kegyelmi fázisa amikor rájössz, hogy rohadtul mindegy. És onnantól szabad vagy :).

Kisújbányán (azt hiszem) Zsanklód nem tudott ellenállni a Klumpás Kocsma hívó szavának és meghívta a kis csapatot egy kenyérlángosra és teára - ezúton is örök hálám, életmentő volt. Arról most ne értekezzünk hosszasan, hogy milyen érzés volt a teljesen átázott ruhákban visszatérni a hóviharba fél óra melegedés után. De a táj olyannyira varázslatos volt, hogy nem zavart. A csapat szelleme végig magasan szárnyalt, gyönyörködtünk a milliónyi apró vizesésben - igazából a nagy eső, a sok víz nagyon megszépíti az erdőt, az öreg ördög tudja miért nem tolongtak a turisták. 

Azért amikor megláttuk hűségesen várakozó autónkat a püspökszentlászlói templom mellett, nem voltunk szomorúak. A pécsváradi várhotelben pedig azt hiszem az összes melegvizet kifürödtük.

Vacsoránál meg utána a sörözgetésnél lelkesen figyeltük, vajon mit fognak kapni a versenyzők vasárnap. Éjfélig tutira zajlott a hóvihar. 

Másnap verőfény. A hegyek friss hótakaró alatt. Varázslat. 

Jómagam néhány elszánt társammal a Réka-kunyhónál állítottunk fel frissítőpontot. Az erdészet megígérte, hogy egészen közel mehetünk autóval - aztán éppen csak a sorompót felejtették el kinyitni. Bő két km-t kellett gyalogolnunk a pontig a lehető legtöbb felszereléssel a hátunkon. Nem volt vészes, verőfényben ragyogott a havas erdő - igazi téli hangulat, nagyon tetszett. Az már kevésbé, hogy kétszer kellett fordulnunk - és elég jó kis emelkedő volt visszafelé. A versenyzők kemények voltak és hálásak, mi majd kockásra fagytunk az ácsorgásban, de baromi klassz volt, megérte minden percét.

Hogy ennek a két hideg napnak volt-e a következménye, nem tudom de úgy éreztem, hogy kicsit visszajött a kór úgyhogy három napot kihagytam. De most futottam újra. És jólesett. 

Folyt köv.

Ez olyan. Az ember elkezdi aztán valami közbejön. Aztán elkezdi újra. Ha kevés idő telik el az abbahagyás és az újrakezdés között akkor mondhatjuk, hogy folyamatosan csináljuk - na hát több mint egy hét kihagyás a futásban az sok. Az nem folyamatos. Mentség persze van, valami hasfájós izébizével kínlódtam. De simán lehet, hogy csak a negatív énem találta ki, hogy ne tudjak futni. A negatív énem ilyen ravaszdi tud lenni. Persze amikor erős akaraterővel vagy szenvedéllyel rendelkezem épp, akkor hiába talál ki bármit. Rengeteget futottam már sérülten betegen, szédelegve, fájva, és semmi gond nem volt soha. Utána az ember jól lezuhanyzik, kajál egy nagyot aztán lefekszik pihenni. De van amikor ezektől a kis fájdalmaktól kellemetlenségektől való félelem megakadályozza az elindulást. Az gáz. 

Na mindegy, szombat este végre elmentem futni. Keveset futottam és lassan de volt egy pontja a futásnak amikor az a furcsa érzésem támadt, hogy élvezem. Hogy ez tök jó. Rettenetesen elfáradtam és fásultnak éreztem magam, de mégis jólesett. Amit megfigyeltem, hogy az elmém gyengébb a testnél. Minden kis fáradtságérzetre aprócska fájdalomra meg akart állni. Úgy kellett erőszakkal rávennem, hogy menjen. Basszus egy hegyi maratonon, vagy egy síkon is, egy laza János-hegyi futáson is hányszor van, hogy fáj, utálod, hányingered van, minden ami lehet az szar, aztán mégis mész tovább. Hányszor éreztem már, hogy a fizikai kellemetlenségek a valóságban milyen keveset jelentenek - most meg... Na mindegy, legalább futottam. Akármilyen is volt, ez már futás.

Ma azt találtam ki, hogy felfutok a Vaskapuba. Nem mintha ez olyan nagy kihívás lenne, számtalanszor megtettem már de amióta "elkezdtem futni" azóta nem futottam ennyire hosszút nem beszélve az emelkedőről. Sportszerű nehezítésként előző este megejtettünk a hugocskámékkal egy párkányi kocsmalátogatást aminek folyománya egy egész délelőttöt átívelő fejfájás lett. Így indultam el. Nem voltam benne biztos, hogy sikerülni fog - kurva kishitűség - de szépen lassan azért haladtam. Nem foglalkoztam a távval igazából, sem az emelkedővel. Néztem magam elé és meditációba merültem. Figyeltem ahogy az aszfalt lassan de biztosan elhalad hátrafelé az adidászok alatt. Figyeltem a textúráját. Figyeltetek már ilyesmit? Nagyon érdekes. Kicsit úgy éreztem magam mint egy űrhajós mikor elsuhan egy idegen égitest felszíne felett. Suhan alattam a táj, amit eddig csak messziről láttam. Messziről, ez inkább filozofikus értelemben értendő hiszen a szemeim nem lettek közelebb a talajhoz mint máskor - de a megfigyelés fókusza egész más. Mert amúgy szoktuk figyelni mi van a lábunk alatt? Maximum annyira, hogy el ne essünk. A magabiztos futó előreszegezi a tekintetét a horizontra, felszegi a fejét és kitartóan trappol a cél felé. Én most egy meditatív futó voltam, a sapkám ellenzője behatárolta a kilátást és kitartóan figyeltem az aszfaltot magam alatt. A vaskapui úton pl apró zúzott bazaltkavicsok vannak az aszfaltba keverve ettől olyan érdes. A legfelső szakaszon amit emlékeim szerint később építettek hozzá, világos murvakavicsok. Vannak aztán repedések, kisebbek nagyobbak. Vannak elcseppent olajfoltocskák. Hoppá, emitt egy százlábú igyekszik át az aszfaltprérin. Ha kicsit lehúzódok látom a padka szikkadt sarát. Sok helyen nem bukkan elő, eltakarják a lehullott levelek. Hogy azok is milyen változatosak! Zöld, zöldessárga, sárgásbarna, barnássárga, barnásbarna, de szép, imádom az őszt. A fenti szakaszon egy autó elől rálépek a fűre. Milyen selymes. Még a high-tech adidasztalpon keresztül is érezni vélem a simogatását. Fantasztikus. Felfelé menet utolér egy másik futó mondunk egymásnak pár biztató szót aztán elhagy. Nem zavar. Nekem a saját tempómban kell haladnom, ez nem verseny. Ez zen. Boldognak érzem magam. 

Néha rápillantok az órára, a pulzusom szinte végig felfelé stabil 140 körül van, ennek örülök. Nem akarom kinyírni magam. A turistaház előtt a kötelező szelfi, a sporttárs már lefelé fut. Én is elindulok. Lefelé már nehezebb. Igyekszem egyenletes stabil tempót tartani de már a meditáció nem megy úgy. Fáradok. Időnként szorongással teli gondolatok rohannak meg valahonnan a múltam szegleteiből. Ilyenkor felmegy a pulzusom is. Szerencsére hamar tovaröppennek. A vége már nehéz. Mikor meglátok egy macskát ülni a rét közepén előjön belőlem a művész és egy szép képet komponálok. Tudom, tudom, ez csak egy ürügy volt a megállásra, hát ez van, ennyi belefér, futok is tovább rögvest. Már csak azért is mert álldogálni azért hideg van kissé. Lenn a vízszintesen már túl nagy a kisértés a belesétálásra. I do declare, volt amikor nem tudtam ellenállni neki. Sebaj. 

Tulajdonképpen győztem. 

Már kétszer futottam amióta legutóbb írtam. Úgy terveztem, hogy a mai futás után írok ismét de mai futás jelen állás szerint nem lészen. Napok óta gyötör ugyanis valami hasfájás, nemzeti ünnepünk jelentős részét az ágyban összegömbölyödve töltöttem ezidáig. Persze hosszú még a nap - simán lehet, hogy hirtelen megtáltosodom. Már csak azért is jó lenne mert a következő három napban csak reggel tudnék menni, amit mint köztudott nagyon utálok kétségtelenül erőteljes jellemformáló hatása ellenére is. 

A szerda reggeli futásról nincs nagyon mit mondani. Nagyon nehezen keltem, nagyon nehezen vettem rá magam, hogy elinduljak és a hétfő esti kungfutól még mindig sajgott minden porcikám. Hagyjuk. Egy rövid lassút futottam, amúgy a lelkemnek nagyon jólesett. 

Pénteken már megvolt a hasfájásom, még nem annyira mint ma, ráadásként az eső is esett. Tudtam persze, hogy el fogok menni de arra nem számítottam, hogy milyen intenzív energiákat kell bevetnem az elindulás érdekében. Egy órát terveztem futni de pontosan tudtam, hogy egyórányi futást most nem tudok egyben lenyelni mentálisan. Folyton az fog járni a fejemben, hogy még ötven perc, még negyven stb. Úgyhogy trükköt alkalmaztam: Elindultam kifelé a Fasoron és azt mondtam, hogy félórát futok kifelé, aztán vissza. Ez fényesen bevált, egész jó érzés volt arra gondolni, hogy már csak húsz perc, már csak tíz. Mennyivel jobban hangzik. Haza meg úgyis el kell jutnom. 

Ezen elmélkedve jutott eszembe, hogy annak idején így kezdtem...

De miért is? Miért találja ki valaki 18 évesen, hogy maratont kell futnia?

Kicsi gyerek koromtól gyenge, vérszegény, befelé forduló, visszahúzódó emberke voltam. Bár szerettem a mozgást, sokat jártunk síelni, nyáron úszni, nem volt jó kondim. A tornaórákon szinte mindenben én voltam az utolsó, alsó tagozatban az úszó, felsőben az evezőscsapatban is én voltam a leggyengébb. Igaz, nem is tettem oda magam nagyon az edzéseken, az egyetlen mozgásforma amit élveztem a síelés volt, talán mert ott nem baszogatott senki és nem kellett versenyezni senkivel. Talán mert szerelmes voltam a hegyekbe, talán mert ott magamban lehettem, a jó ég tudja. Abból sosem volt elég de minden más sport erőltetett és fujj volt számomra. Nyilván azért az úszós és evezős éveknek volt pozitív hozadéka a kondim tekintetében de ezt akkor egyáltalán nem éreztem. 

Nyolcadikos koromban az apukám beiratott egy nyári szörftáborba a Balatonon, ott új szenvedélyre leltem. A sízés mellé bejött a szörf, egész nyarakon át a Palán hasítottam a hullámokat gimi végéig. Ez elkezdett valamiféle felsőtestet rakni rám. 

Gimiben is lehetett (kellett?) valami külön sportot csinálni, a mi sulinkban a kosárlabda volt ez - még az atlétika lehetett volna - de ehhez tehetségtelen voltam és mind a labdát mind a futást rohadtul utáltam. Így a szomszéd suli tornaegyesületébe keveredtem - aminek nagyon sokat köszönhetek. Télen a torna nyáron a szörf és első gimi végére szép szálkás izmos felsőtestem kerekedett. Nem voltam jó a tornában sem, egyetlen ezüstérmem egy olyan csapatversenyről van ahol két csapat indult, nem is erőltettem, hogy jó legyek, de mocskosul élveztem, hogy minden edzésen egyre ügyesebb egyre erősebb vagyok. 

És még mindig nem tartunk a futásnál, pedig másfél évvel az érettségi után megvolt az első maratonom :)

Nem igazán emlékszem, hogyan kezdett foglalkoztatni a dolog. Talán egy futólány, talán egy ajándékba kapott futócipő, talán sok ilyen részlet összeállva. Tény, hogy érettségi után eléggé talajtvesztett voltam. A nyári szörfözéseket felváltotta a strandokon a csajok stírölése, az esti tivornyák, a sikertelen felvételi depressziója. Ilyen késő-kamaszkori válsághelyzet volt ez, ahol tudattalanul kerestem azt, mivel válhatnék menő csávóvá. Lassan de biztosan jöttek a mozaikdarabkák, a fentieken kívül néhány könyv -Monspart Saci, Schirilla -, meg a fene tudja még mi. Szép csendesen összeálltak a betűk a fejemben: MARATHON  Pontosan tudtam, hogy egy lehetetlen küldetés, hiszen az csak emberfeletti erővel és kitartással rendelkező szuperatléták képesek teljesíteni. De a kis magocska a fejemben egyre növekedett. Végül Nagy Bandó András törte át a falat amikor Úton útfélen című könyvében leírta első maratonját. Nem tudom, az írói tehetség tette-e vagy addigra már iszonyú nyitott voltam, tény, hogy beütött. Igen, ez kell nekem, ettől én is szupermen leszek, ettől férfi leszek, ettől akkor lesz majd az önbizalmam,  ezzel minden életproblémám meg fog oldódni. 

Úgyhogy egy dzsuvás novemberi estén ezerkilencszáznyolcvanhétben alaposan beöltözve elindultam a 11-es úton a Búbánatvölgy felé. Futottam amíg bírtam aztán hazakocogtam. Fél év múlva IBUSZ Marathon, addigra fel kell szívnom magam. Mondjuk ez naiv ötlet volt, de olyan belső motivációt éreztem, amit talán soha korábban. Minden második este kimentem. Néha napközben is. Nem számított az időjárás. Semmi. Akartam sírni egy maraton céljában, más emberré akartam válni, szupermenné, és lehetőleg baromi gyorsan. 

Az ész nélküli futások a hidegben persze megtették hatásukat, a térdeim elkezdtek nem működni. Az orvos szerencsére semmi komolyat nem állapított meg, csak annyit amit magamtól is kitalálhattam volna: a hidegben erőltetve fokozottan koptak az ízületek. A gyógymód: pihentetés. És ha netán mégis futok, tíz km-nél többet semmiképpen. Akkori meglátása szerint az én térdeim egyszerűen alkalmatlanok arra, hogy hosszabb távokat fussak velük.  Négy hónappal a maraton előtt. Na persze. 

Nyilván nem adtam fel az álmot. Beszereztem térdmelegítőket és mentem. Ha elkezdtett fájni, léptem kicsit másképp, hogy máshogy terhelődjön. Fogalmam sem volt egyébként a futásról, edzéselméletről ilyesmiről. Edzésnaplót sem vezettem húsz évig. Nagyjából a térképen kinéztem a távot, aztán usgyi. Mentem amennyit bírtam aztán vissza. A térdem szép lassan alkalmazkodott, csodálatos idők voltak. Életemben először volt egy célom, egy szenvedélyem amihez ragaszkodtam. Nem kellett akaraterő az edzésekhez, a szenvedély vitt. Bármilyen időjárásban. 

Lassan közeledett a nagy nap, és egyre inkább realizáltam, hogy kevés vagyok még a maratonhoz. Kora tavasszal lefutottam a Vivicittán a 12 km-t (első verseny!!!) és majd belehaltam. (Igaz, mocskosul elfutottam, húzott a tömeg, mai szemmel nézve elképesztő tempót mentem totál tapasztalatlanul. Aztán közben voltak görcsök, hányinger, émelygés, botladozás a járdákon - de megvolt, megvolt, megvolt!!!!) El kellett gondolkodnom, hogy két hónap múlva fog-e menni a maraton és a válasz nyilvánvalóan az volt, hogy nem. Még beledögölve sem. Ez a felismerés kissé visszavetette a motivációmat, nem örültem, hogy el kell napolni. Már mindenkinek eldicsekedtem vele :).

Úgyhogy elindultam félmaratonon. Furcsa módon arról a versenyről szinte  semmi emlékképem nincsen. Például arra sem emlékszem milyen időt futottam. De még megközelítőleg sem. Meg arra sem, hogy milyen érzés volt lefutni életem első félmaratonját. Igazándiból kicsit kudarcnak is éreztem, hogy nem a maratont futom. Két nagyon éles emlékem van az egészről. Az egyik a felismerés, hogy egy félmaraton mennyire kibaszott kimerítő - és a maraton az ugyanez mégegyszer pihenés nélkül. Ez erősen elgondolkodtatott és az egómat is elrendezte kicsit. A másik, hogy végignéztem a maratonisták beérkezését. Láttam az arcukat láttam az örömöt a kimerültséget, láttam ahogy más emberré válnak. Ott álltam egy vagy két vagy három órán át, nem tudom. Csak az volt a biztos, ahogy a sok száz emberi dráma lezajlott a tekintetem előtt, hogy ebből én nem maradhatok ki. Ez nekem kell, ez az érzés, ez a dráma, ez kell. 

Lassan harminc év telt el, de azokat az arcokat még mindig látom. És irtózatosan jó érzés, hogy ezekben a homályosan áttűnő képekben az én arcom is ott van. Ott van '88 őszén a Népligetből, '94 tavaszán a Tabánból, párszor a Hősök teréről, és ami eddig a csúcs volt, háromszor a Kleine Scheideggnél is ott van az az elgyötört mégis eufóriában úszó arc aki én vagyok. Mintha annak a régi befutónak a tükreiben látnám magam. 

Kiváncsi vagyok, hol fog még felbukkanni ez az arc... Ötletek vannak :)

Tudom, kedd van, de hétfőn futottam. 

Vasárnap a Mátra Trailen önkénteskedtem, valahogy nagyon fáradtnak éreztem magam. Este korán le szerettem volna feküdni, hát nem úgy alakult. De nem baj, mert hétfőn ráértem aludni. A túl sok alvásnak persze meg van az a hátránya, hogy az ember iszonyú lassan pörög fel a naphoz. Eszegettem, teázgattam, olvasgattam. Mikor nagy nehezen elindultam, nagyon nehezen ment. A pulzusom folyton az egekbe akart szárnyalni, többször  le kellett lassítanom, belesétálnom, hogy kordában tartsam. Persze nem bizos, hogy kellett volna simán lehet, hogy hagynom kellett volna a francba az egészet és futni ahogy megy, de most szigorúan óvatosan akarom csinálni a futást, inkább fejlődjek lassabban mint lesérüljek. Így aztán végülis egy lassú de kellemes futás lett. De sajnos semmi értelmes gondolat nem jutott eszembe amit megoszthatnék. 

Elfáradtam azért - de este még volt egy másfél órás kungfu küzdelmi edzés ahol a végkimerültségig sikerült harcolni. Utána terveztem írni, de nem volt erőm csak aludni...

Mivel ma sem nagyon van időm írni - a végén kiderül, hogy nem is a futás lett a nagy kihívás hanem az írás :) -, megint egy bemásolt történet következik, ami arra int, hogy rendkívül óvatosan kell futni bizonyos körülmények között.

(A képzavarok elkerülése érdekében: hideg télben írtam egy forró nyári napról.)

Pofára esés

Na kéremszépen. Futottam reggel. Ez azért nagy dolog, mert alapvetően nagyon utálok reggel futni, ezt ha csak tehettem eddigi életemben elkerültem. Eleve a koránkelést is nagyon utálom és minden kelést koránkelésnek tekintek ami reggel 10 előtt történik. Ma viszont reggel nyolcig be is kellett fejeznem a futást, úgyhogy borzasztó lelki tusák árán kivackalódtam az ágyamból 7 előtt (istenem, de finom meleg volt a paplan alatt, milyen csodálatos lett volna még egy órát ott tölteni olvasgatással, visszaalvással, szuszogással), és nekivágtam. Tudom, van aki rendszeresen fut hajnalban, hát nekem ez egy gigantikus kihívás. 

Viszont jólesett a futás. Az első 10 percben alig tudtam mozgatni a lábaimat, aztán beindult a szekér. Nem volt egy túl lendületes valami de szép egyenletesen gyorsuló tempó sikerült és utána baromi frissnek éreztem magam. Szóval jó volt, biztos, hogy ha nem kezdem el ezt a blogot akkor ez kimaradt volna az életemből. Törekszem rá, hogy sok ilyen alkalom legyen. 

Tartozom még egy mediterrán futással, 2009-ben, pár héttel a harmadik Jungfrau Maraton előtt Krétán jártam, ott futogattam. Ezt már többször megosztottam, hát most megint, hátha valaki nem olvasta.

Taverna Fantastico

Mielőtt rátérnék a címre, a mai futásról is egy kicsit.

Futómúltamból úgy emlékszem, hogy néha be kell iktatni könnyű, levezető, átmozgató jellegű futásokat is. Mivel tegnap is futottam, holnap viszont nem lesz időm, de ma este még vár rám egy másfél órás kungfu (higgyétek el, onnan négykézláb fogok távozni és holnap az ülés is fárasztó lesz), ezért úgy döntöttem, hogy ma csak egy félórás laza kocogás lesz. Szépen körbefutottam a Várat, megnéztem a turistákat meg a látnivalókat - szeretem a budai Várat, különösen amióta a tövében lakom -, elmélkedtem magamban. Végülis ez egy egész élvezetes futás volt - nem tudom persze, hogy a második félórát is így éltem volna-e meg. Azt meg végképp elég nehéz elképzelni, hogy ugyanezekkel a lábakkal, szívvel, tüdővel én nem is olyan régen még hegyi maratonokat, félmaratonokat, őrült terepversenyeket futottam. Furcsának tűnik felidézni, hogy a márciusi Balaton Szupermaraton negyedik napján fizikailag és mentálisan is végletesen kimerülve úgy döntöttem, hogy az utolsó 15km-t élvezettel fogom lekocogni - és úgy is lett. Most ugyanezt a Hadtörténeti Múzeumnál éreztem amikor kb 700 méter volt hátra. (És hát, belesétáltam...)

De, ez is egy lépés a nagyobb célok felé. Kis lépés, de meg nem tett lépésnél sokkal nagyobb.

Futás közben amikor épp nem szenvedek olyan embereken szoktam gondolkodni, akikről példát vehetnénk. Saját környezetemben is van jó pár ilyen, de ma a fene tudja miért egykori olimpiai bajnok sportlövőnk Takács Károly jutott eszembe. Gyerekként egy az 1952-es Helsinki Olimpiát bemutató (és Rákosi elvtársat dicsőítő) megsárgult kiadványban találkoztam vele és sztorijával. A fotón egy végtelen fegyelmet és akaraterőt sugárzó arc nézett a céltáblára, rezzenéstelen bal kezében a pisztoly. A csavar a történetben, hogy Takács Károly jobbkezes volt. 

Huszonhat évesen, talán ereje teljében nem mehetett ki a berlini olimpiára, mert csak altiszt volt. Abban a világban ez csak a tiszteknek a kiváltsága volt sportlövőként. Ez nem szegte kedvét, rendíthetetlenül edzett és hozta a jobbnál jobb eredményeket. 1938-ban egy gránátbaleset során elvesztette jobb kezét. 

Nem tudom, egy átlagos ember mit tett volna ebben az esetben, ő azonnal elkezdett ballal gyakorolni - fél évvel a balesete után már világbajnoki győztes csapatnak volt a tagja. 

A háború során a fronton szolgált, túlélte és amint vége lett folytatta az edzéseket. Az 1948-as londoni olimpián esélyesként állt rajthoz de a döntőben véletlenül elsült a fegyvere ami akár kizárást is jelenthetett volna. Óvás, és hosszas huzavona után végül engedélyezték, hogy folytassa a versenyt. Több versenytársa azt nyilatkozta, hogy ezek után lehetetlenség a százszálakos koncentráció. Takács Károly fegyelme és akaratereje ennél erősebb volt - világ és olimpiai rekorddal győzött. Majd elővett zsebéből egy gyűrött papírlapot és felolvasta győzelmi nyilatkozatát.

Négy évvel később 42 évesen Helsinkiben minden különösebb dráma nélkül tudott győzni. Egyvalaki ért a nyomába, tanítványa, a nála 25 (!) évvel fiatalabb Kun Szilárd lett a második. 

Több legenda is fűződött a nevéhez - egyesek határozottan emlékeznek, hogy edzés közben gyakran térdig állt az üres töltényhüvelyekben. Ha ez nyilvánvaló túlzás is, ismerve eredményeit aligha teljesen alaptalan. 

A zsebéből előhúzott győzelmi nyilatkozatot sokan a mindent elsöprő magabiztosságnak tekintették holott a valóság pont az ellenkezője volt. Félt attól, hogy a győzelem esetén esetleg beszélnie kell, és talán belesül, ezért írta meg előre. Helsinkiben már két nyilatkozat volt a zsebében - a másikat a tanítvány, Kun Szilárd győzelme esetére tartogatta. El tudom képzelni, hogy egyáltalán nem kudarcként élte volna meg.

Az 1956-os melbourne-i olimpián még elcsípett egy nyolcadik helyet és még két világbajnoki bronz jutott neki a későbbiekben.

Sokszor eszembe jut az a megsárgult kép azon az ősrégi kiadványon. Azok a szemek. Talán érdemes felidézni ha elgyengülünk...

Péntek pihenőnap, szombaton egy kora reggeli futásnak kellene lennie - dupla kihívás -, és nem biztos, hogy aznap lesz időm írni. Hétfőn mindenképp.

Eddzetek, küzdjetek, gondoljatok a címszereplőnkre ha valami nem megy.

Jó blikkfangos címet találtam mi?

Hogy milyen volt a mai futás? Nos, aki evett már szaros pudingot citromkarikákkal annak lehet fogalma róla. A "kellemes" októberi szellőt antrarktiszi orkánnak éreztem, a Pasaréti út emelkedői a legendás mátrai és börzsönyi kaptatókat idézték. Sombokor, Éneklő, Gabi halála... Nem élveztem no. Félek, hogy ez így lesz még egy darabig. MIndegy, csinálom. Ha semmi nem jön közbe, holnap is megyek.

Nincs most időm sokat írni, a mai sarkvidéki futásom helyett idemásolom egy régi kedvenc futásomat mediterrán vidékekről. Már párszor közzétettem, de olyan jó újra és újra elolvasni. 2009-ben a harmadik Jungfrau Marathonra készülve e verseny előtt pár héttel Krétán találtam magam, ott futottam.

És most valaki árulja el nekem, hogyan lehet ide szöveget bemásolni... Mert egy csomó ideje ezzel nyűglődöm. Így most csonka lesz ez a poszt. Ennyire gagyi ez a blog.hu vagy én vagyok ennyire láma?

Száz szónak is egy a vége, fussatok sokat, és reménykedjünk, hogy holnap egy normálisabb posztot fogok írni.

Aki ismer tudhatja, hogy a cím rendelkezik némi időbeli anomáliával. Emlékeim szerint 1987 novemberében kezdtem rendszeresen futni, egy év múlva túl voltam az első félmaratonon és maratonon. Azóta hol keményebben, hol lazábban de többé-kevésbé rendszeresen futottam hosszabb távokat. Síkon és hegyen, tengerparton és erdőben, városokban és falvakban a legváltozatosabb időjárások közepette. Életem elválaszthatatlan része lett a futás. Rengeteg élmény, barátok, sikerek, kudarcok, eufória és kínlódás. Minden volt benne. Aki fut az tudja. 

Aztán valahogy valami megváltozott. A 2009-es Jungfrau Marathon óta nem ment. Nem állítom, hogy nem futottam azóta is szépeket, de arra a rendszeres kemény edzésre nem éreztem motivációt, ami valami komolyabbhoz kellhet. El is kezdtem elhinni magamnak, hogy számomra ezek már elérhetetlen célok. Ha meg úgyis elérhetetlenek akkor a fenének annyit edzeni. Henyélni sokkal kényelmesebb. Persze a józanabbik eszem pontosan tudta, hogy ez a hozzáállás hülyeség, de mégis...

A töréspont azt hiszem az idei Mátrabérc túrán jött el. Ez a túra igazi mumusom, hét indulásból két teljesítés. Idén is a Kékesen végeztem és iszonyú erővel pörgettem az agyam, vajon mi ment félre? Előtte néhány héttel még fürödtem a dicsőségben az erőn felül teljesített páros Balaton Szupermaraton után. Nyilvánvaló volt, hogy a Mátrabérc egy séta lesz csak, aztán alig a harmadáig jutottam. Ismét. Őszintén szólva elment a kedvem az egésztől. Fusson akinek két anyja van, aki szeret elfáradni, fussanak az olyanok akik tudnak is, hagyjanak engem békén ezzel a hülyeséggel. El is kerültem a többi futót, én már nem vagyok az. Mondjuk lassan rájöttem, hogy ez olyasmi mint a balkezesség, ez nem fog elmúlni. Én már futó maradok ha nem is futok. Szar futó, de futó. Nade szar futó meg minek legyek. 

A nyár folyamán talán két-három alkalommal futottam. Mindig nálam volt a futócucc, mert mindig reménykedtem, hogy megjön a motiváció - de a motiváció elfogyott mint náthás ember zsebéből a Negró. Noha több futócipőt is vásároltam ezen idő alatt. Igyekeztem motivációt szerezni már csak azért is, mert a titkos futó-bakancslistámon van még egy-két komolyabb kihívás. 

Az elmúlt hetekben valami világosság kezdett gyúlni az agyamban. Öregszem. Nem baj ez, sok embernek ez sem sikerül, éppencsak lassan át kell alakítani a gondolkodásomat a futással kapcsolatban is. Már nem lehet ugyanazzal a hozzáállással csinálni mint huszonévesen. Hogy miben lesz más még nem tudom, de mivel a másik felismerésem az volt, hogy sosem fogom megsimogatni Leonidasz lábát ha nem veszem fel MA a kibaszott futócipőt és nem kergetem körbe magam MA a kibaszott Margitszigeten, ezért ma elmentem és futottam (khm. kocogtam) egy szigetkört. Baromi lassú volt és kimerítő de elsőnek úgyis csak az volt a cél, hogy elinduljak. Azt hiszem az akaraterő is csak egy izom amit erőltetni kell, hogy fejlődjön. Mert persze könnyű a Szilvinek meg az Öcsinek meg a Csipinek, meg a hasonszőrűeknek 100, 200 km-eket futni, hát van akaraterejük. Nekem lenne, én is tudnék. Sőt, ha elég lenne, akármit meg tudnék csinálni. De ha ez tényleg csak ezen múlik, próbáljuk ki, azt lehet-e fejleszteni. 

Amúgy nem esett rosszul ez a mai futás. Már a puszta tény, hogy kedvem ellenére nekivágtam. Meg hát valamikor régen én ezt szerettem, és ez a régi jó érzés elő-előbukkant. 

Közben határoztam el, hogy elindítom ezt a blogot. Minden egyes futás után fogok írni valamit. Sokan blogolnak a saját futásaikról és meggyőződésem, hogy ezzel önmagukat is tudják motiválni. Kipróbálom. Még nem tudom, miről fogok írni - ma ugye arról, hogy mi késztetett a blog megindítására, de ez eléggé véges téma. A régebbi blogomon sok írás van régi futásokról, majd azokból is csemegézek. Meg ami futás közben eszembe jut. 29 év, 8 maraton, számolatlan félmaraton és egyéb futások alatt keletkeztek élmények, gondolom azokból is lesz majd. Ami épp eszembe jut. Ha sokáig nem írok, rinyáljatok. Terv szerint szerdán futok legközelebb aztán talán csütörtökön, ha nem lesz írás, hőbörögjetek. Hátha a közösség ereje visszaterel a helyes útra és lesz még pár veretesebb futó-sikerélményem :)

És ha valaki rajtam kívül is motiválódik ezekből, már nem keltem fel hiába ma reggel.