Ez olyan. Az ember elkezdi aztán valami közbejön. Aztán elkezdi újra. Ha kevés idő telik el az abbahagyás és az újrakezdés között akkor mondhatjuk, hogy folyamatosan csináljuk - na hát több mint egy hét kihagyás a futásban az sok. Az nem folyamatos. Mentség persze van, valami hasfájós izébizével kínlódtam. De simán lehet, hogy csak a negatív énem találta ki, hogy ne tudjak futni. A negatív énem ilyen ravaszdi tud lenni. Persze amikor erős akaraterővel vagy szenvedéllyel rendelkezem épp, akkor hiába talál ki bármit. Rengeteget futottam már sérülten betegen, szédelegve, fájva, és semmi gond nem volt soha. Utána az ember jól lezuhanyzik, kajál egy nagyot aztán lefekszik pihenni. De van amikor ezektől a kis fájdalmaktól kellemetlenségektől való félelem megakadályozza az elindulást. Az gáz. 

Na mindegy, szombat este végre elmentem futni. Keveset futottam és lassan de volt egy pontja a futásnak amikor az a furcsa érzésem támadt, hogy élvezem. Hogy ez tök jó. Rettenetesen elfáradtam és fásultnak éreztem magam, de mégis jólesett. Amit megfigyeltem, hogy az elmém gyengébb a testnél. Minden kis fáradtságérzetre aprócska fájdalomra meg akart állni. Úgy kellett erőszakkal rávennem, hogy menjen. Basszus egy hegyi maratonon, vagy egy síkon is, egy laza János-hegyi futáson is hányszor van, hogy fáj, utálod, hányingered van, minden ami lehet az szar, aztán mégis mész tovább. Hányszor éreztem már, hogy a fizikai kellemetlenségek a valóságban milyen keveset jelentenek - most meg... Na mindegy, legalább futottam. Akármilyen is volt, ez már futás.

Ma azt találtam ki, hogy felfutok a Vaskapuba. Nem mintha ez olyan nagy kihívás lenne, számtalanszor megtettem már de amióta "elkezdtem futni" azóta nem futottam ennyire hosszút nem beszélve az emelkedőről. Sportszerű nehezítésként előző este megejtettünk a hugocskámékkal egy párkányi kocsmalátogatást aminek folyománya egy egész délelőttöt átívelő fejfájás lett. Így indultam el. Nem voltam benne biztos, hogy sikerülni fog - kurva kishitűség - de szépen lassan azért haladtam. Nem foglalkoztam a távval igazából, sem az emelkedővel. Néztem magam elé és meditációba merültem. Figyeltem ahogy az aszfalt lassan de biztosan elhalad hátrafelé az adidászok alatt. Figyeltem a textúráját. Figyeltetek már ilyesmit? Nagyon érdekes. Kicsit úgy éreztem magam mint egy űrhajós mikor elsuhan egy idegen égitest felszíne felett. Suhan alattam a táj, amit eddig csak messziről láttam. Messziről, ez inkább filozofikus értelemben értendő hiszen a szemeim nem lettek közelebb a talajhoz mint máskor - de a megfigyelés fókusza egész más. Mert amúgy szoktuk figyelni mi van a lábunk alatt? Maximum annyira, hogy el ne essünk. A magabiztos futó előreszegezi a tekintetét a horizontra, felszegi a fejét és kitartóan trappol a cél felé. Én most egy meditatív futó voltam, a sapkám ellenzője behatárolta a kilátást és kitartóan figyeltem az aszfaltot magam alatt. A vaskapui úton pl apró zúzott bazaltkavicsok vannak az aszfaltba keverve ettől olyan érdes. A legfelső szakaszon amit emlékeim szerint később építettek hozzá, világos murvakavicsok. Vannak aztán repedések, kisebbek nagyobbak. Vannak elcseppent olajfoltocskák. Hoppá, emitt egy százlábú igyekszik át az aszfaltprérin. Ha kicsit lehúzódok látom a padka szikkadt sarát. Sok helyen nem bukkan elő, eltakarják a lehullott levelek. Hogy azok is milyen változatosak! Zöld, zöldessárga, sárgásbarna, barnássárga, barnásbarna, de szép, imádom az őszt. A fenti szakaszon egy autó elől rálépek a fűre. Milyen selymes. Még a high-tech adidasztalpon keresztül is érezni vélem a simogatását. Fantasztikus. Felfelé menet utolér egy másik futó mondunk egymásnak pár biztató szót aztán elhagy. Nem zavar. Nekem a saját tempómban kell haladnom, ez nem verseny. Ez zen. Boldognak érzem magam. 

Néha rápillantok az órára, a pulzusom szinte végig felfelé stabil 140 körül van, ennek örülök. Nem akarom kinyírni magam. A turistaház előtt a kötelező szelfi, a sporttárs már lefelé fut. Én is elindulok. Lefelé már nehezebb. Igyekszem egyenletes stabil tempót tartani de már a meditáció nem megy úgy. Fáradok. Időnként szorongással teli gondolatok rohannak meg valahonnan a múltam szegleteiből. Ilyenkor felmegy a pulzusom is. Szerencsére hamar tovaröppennek. A vége már nehéz. Mikor meglátok egy macskát ülni a rét közepén előjön belőlem a művész és egy szép képet komponálok. Tudom, tudom, ez csak egy ürügy volt a megállásra, hát ez van, ennyi belefér, futok is tovább rögvest. Már csak azért is mert álldogálni azért hideg van kissé. Lenn a vízszintesen már túl nagy a kisértés a belesétálásra. I do declare, volt amikor nem tudtam ellenállni neki. Sebaj. 

Tulajdonképpen győztem.