Már kétszer futottam amióta legutóbb írtam. Úgy terveztem, hogy a mai futás után írok ismét de mai futás jelen állás szerint nem lészen. Napok óta gyötör ugyanis valami hasfájás, nemzeti ünnepünk jelentős részét az ágyban összegömbölyödve töltöttem ezidáig. Persze hosszú még a nap - simán lehet, hogy hirtelen megtáltosodom. Már csak azért is jó lenne mert a következő három napban csak reggel tudnék menni, amit mint köztudott nagyon utálok kétségtelenül erőteljes jellemformáló hatása ellenére is. 

A szerda reggeli futásról nincs nagyon mit mondani. Nagyon nehezen keltem, nagyon nehezen vettem rá magam, hogy elinduljak és a hétfő esti kungfutól még mindig sajgott minden porcikám. Hagyjuk. Egy rövid lassút futottam, amúgy a lelkemnek nagyon jólesett. 

Pénteken már megvolt a hasfájásom, még nem annyira mint ma, ráadásként az eső is esett. Tudtam persze, hogy el fogok menni de arra nem számítottam, hogy milyen intenzív energiákat kell bevetnem az elindulás érdekében. Egy órát terveztem futni de pontosan tudtam, hogy egyórányi futást most nem tudok egyben lenyelni mentálisan. Folyton az fog járni a fejemben, hogy még ötven perc, még negyven stb. Úgyhogy trükköt alkalmaztam: Elindultam kifelé a Fasoron és azt mondtam, hogy félórát futok kifelé, aztán vissza. Ez fényesen bevált, egész jó érzés volt arra gondolni, hogy már csak húsz perc, már csak tíz. Mennyivel jobban hangzik. Haza meg úgyis el kell jutnom. 

Ezen elmélkedve jutott eszembe, hogy annak idején így kezdtem...

De miért is? Miért találja ki valaki 18 évesen, hogy maratont kell futnia?

Kicsi gyerek koromtól gyenge, vérszegény, befelé forduló, visszahúzódó emberke voltam. Bár szerettem a mozgást, sokat jártunk síelni, nyáron úszni, nem volt jó kondim. A tornaórákon szinte mindenben én voltam az utolsó, alsó tagozatban az úszó, felsőben az evezőscsapatban is én voltam a leggyengébb. Igaz, nem is tettem oda magam nagyon az edzéseken, az egyetlen mozgásforma amit élveztem a síelés volt, talán mert ott nem baszogatott senki és nem kellett versenyezni senkivel. Talán mert szerelmes voltam a hegyekbe, talán mert ott magamban lehettem, a jó ég tudja. Abból sosem volt elég de minden más sport erőltetett és fujj volt számomra. Nyilván azért az úszós és evezős éveknek volt pozitív hozadéka a kondim tekintetében de ezt akkor egyáltalán nem éreztem. 

Nyolcadikos koromban az apukám beiratott egy nyári szörftáborba a Balatonon, ott új szenvedélyre leltem. A sízés mellé bejött a szörf, egész nyarakon át a Palán hasítottam a hullámokat gimi végéig. Ez elkezdett valamiféle felsőtestet rakni rám. 

Gimiben is lehetett (kellett?) valami külön sportot csinálni, a mi sulinkban a kosárlabda volt ez - még az atlétika lehetett volna - de ehhez tehetségtelen voltam és mind a labdát mind a futást rohadtul utáltam. Így a szomszéd suli tornaegyesületébe keveredtem - aminek nagyon sokat köszönhetek. Télen a torna nyáron a szörf és első gimi végére szép szálkás izmos felsőtestem kerekedett. Nem voltam jó a tornában sem, egyetlen ezüstérmem egy olyan csapatversenyről van ahol két csapat indult, nem is erőltettem, hogy jó legyek, de mocskosul élveztem, hogy minden edzésen egyre ügyesebb egyre erősebb vagyok. 

És még mindig nem tartunk a futásnál, pedig másfél évvel az érettségi után megvolt az első maratonom :)

Nem igazán emlékszem, hogyan kezdett foglalkoztatni a dolog. Talán egy futólány, talán egy ajándékba kapott futócipő, talán sok ilyen részlet összeállva. Tény, hogy érettségi után eléggé talajtvesztett voltam. A nyári szörfözéseket felváltotta a strandokon a csajok stírölése, az esti tivornyák, a sikertelen felvételi depressziója. Ilyen késő-kamaszkori válsághelyzet volt ez, ahol tudattalanul kerestem azt, mivel válhatnék menő csávóvá. Lassan de biztosan jöttek a mozaikdarabkák, a fentieken kívül néhány könyv -Monspart Saci, Schirilla -, meg a fene tudja még mi. Szép csendesen összeálltak a betűk a fejemben: MARATHON  Pontosan tudtam, hogy egy lehetetlen küldetés, hiszen az csak emberfeletti erővel és kitartással rendelkező szuperatléták képesek teljesíteni. De a kis magocska a fejemben egyre növekedett. Végül Nagy Bandó András törte át a falat amikor Úton útfélen című könyvében leírta első maratonját. Nem tudom, az írói tehetség tette-e vagy addigra már iszonyú nyitott voltam, tény, hogy beütött. Igen, ez kell nekem, ettől én is szupermen leszek, ettől férfi leszek, ettől akkor lesz majd az önbizalmam,  ezzel minden életproblémám meg fog oldódni. 

Úgyhogy egy dzsuvás novemberi estén ezerkilencszáznyolcvanhétben alaposan beöltözve elindultam a 11-es úton a Búbánatvölgy felé. Futottam amíg bírtam aztán hazakocogtam. Fél év múlva IBUSZ Marathon, addigra fel kell szívnom magam. Mondjuk ez naiv ötlet volt, de olyan belső motivációt éreztem, amit talán soha korábban. Minden második este kimentem. Néha napközben is. Nem számított az időjárás. Semmi. Akartam sírni egy maraton céljában, más emberré akartam válni, szupermenné, és lehetőleg baromi gyorsan. 

Az ész nélküli futások a hidegben persze megtették hatásukat, a térdeim elkezdtek nem működni. Az orvos szerencsére semmi komolyat nem állapított meg, csak annyit amit magamtól is kitalálhattam volna: a hidegben erőltetve fokozottan koptak az ízületek. A gyógymód: pihentetés. És ha netán mégis futok, tíz km-nél többet semmiképpen. Akkori meglátása szerint az én térdeim egyszerűen alkalmatlanok arra, hogy hosszabb távokat fussak velük.  Négy hónappal a maraton előtt. Na persze. 

Nyilván nem adtam fel az álmot. Beszereztem térdmelegítőket és mentem. Ha elkezdtett fájni, léptem kicsit másképp, hogy máshogy terhelődjön. Fogalmam sem volt egyébként a futásról, edzéselméletről ilyesmiről. Edzésnaplót sem vezettem húsz évig. Nagyjából a térképen kinéztem a távot, aztán usgyi. Mentem amennyit bírtam aztán vissza. A térdem szép lassan alkalmazkodott, csodálatos idők voltak. Életemben először volt egy célom, egy szenvedélyem amihez ragaszkodtam. Nem kellett akaraterő az edzésekhez, a szenvedély vitt. Bármilyen időjárásban. 

Lassan közeledett a nagy nap, és egyre inkább realizáltam, hogy kevés vagyok még a maratonhoz. Kora tavasszal lefutottam a Vivicittán a 12 km-t (első verseny!!!) és majd belehaltam. (Igaz, mocskosul elfutottam, húzott a tömeg, mai szemmel nézve elképesztő tempót mentem totál tapasztalatlanul. Aztán közben voltak görcsök, hányinger, émelygés, botladozás a járdákon - de megvolt, megvolt, megvolt!!!!) El kellett gondolkodnom, hogy két hónap múlva fog-e menni a maraton és a válasz nyilvánvalóan az volt, hogy nem. Még beledögölve sem. Ez a felismerés kissé visszavetette a motivációmat, nem örültem, hogy el kell napolni. Már mindenkinek eldicsekedtem vele :).

Úgyhogy elindultam félmaratonon. Furcsa módon arról a versenyről szinte  semmi emlékképem nincsen. Például arra sem emlékszem milyen időt futottam. De még megközelítőleg sem. Meg arra sem, hogy milyen érzés volt lefutni életem első félmaratonját. Igazándiból kicsit kudarcnak is éreztem, hogy nem a maratont futom. Két nagyon éles emlékem van az egészről. Az egyik a felismerés, hogy egy félmaraton mennyire kibaszott kimerítő - és a maraton az ugyanez mégegyszer pihenés nélkül. Ez erősen elgondolkodtatott és az egómat is elrendezte kicsit. A másik, hogy végignéztem a maratonisták beérkezését. Láttam az arcukat láttam az örömöt a kimerültséget, láttam ahogy más emberré válnak. Ott álltam egy vagy két vagy három órán át, nem tudom. Csak az volt a biztos, ahogy a sok száz emberi dráma lezajlott a tekintetem előtt, hogy ebből én nem maradhatok ki. Ez nekem kell, ez az érzés, ez a dráma, ez kell. 

Lassan harminc év telt el, de azokat az arcokat még mindig látom. És irtózatosan jó érzés, hogy ezekben a homályosan áttűnő képekben az én arcom is ott van. Ott van '88 őszén a Népligetből, '94 tavaszán a Tabánból, párszor a Hősök teréről, és ami eddig a csúcs volt, háromszor a Kleine Scheideggnél is ott van az az elgyötört mégis eufóriában úszó arc aki én vagyok. Mintha annak a régi befutónak a tükreiben látnám magam. 

Kiváncsi vagyok, hol fog még felbukkanni ez az arc... Ötletek vannak :)