Elkezdtem futni

Elkezdtem futni

Futás gyermekkel

2016. december 20. - Gaborchi

Ha az embernek van egy gyermeke, óhatatlanul felmerül az óhaj, hogy évtizedes szenvedélyét megossza vele.

Én legalábbis ezt éreztem mikor 2003 októberében világrajött Eszter. Bár a kezdetek nem voltak túl biztatóak, igen komoly csípőficama volt. Szerencsére éber és hatékony orvosoknak és az anyukája kitartásának köszönhetően egyéves korára ez nyomtalanul eltűnt és mikor eljött az ideje, hogy két lábra álljon fékezhetetlen energiával fogott a világ megismerésébe. 

Jómagam ekkortájt kezdtem újraépíteni a futóéletemet. Az 1994-es Duna Maraton után a következő versenyem a 2002-es Nike Félmaraton volt, aztán lassan belelendülve 2005-ben újra futottam egy maratont. Nagyjából a gyermek második szülinapja környékén. Nyilván egy kétévest kevésbé hoz lázba az ilyesmi - valahol mégis érezte, hogy ez valami klassz dolog, néhány érmemet kirakta a szobája falára. 

Személy szerint a futás nemigen érdekelte, a tánc annál inkább ezt ovis korától űzte. Nekem néha eszembe jutott, hogy jó lenne ha eljönne valamelyik versenyemre, lássa amint az atyja valami sikert ér el - aztán erre valahogy nem került sor. A következő három maratonomat Svájcban futottam, az élet egyéb fordulatokat is vett, lekerült a napirendről a dolog. 

2012-ben már kilenc éves volt. Én akkor kezdtem a DK-val futni és nekiduráltam magam, hogy újra lefussam a Jungfrau Marathont. Anyukámék sem láttak még futni úgysem, egy szép svájci kirándulás mindannyiunknak jót tehet. Sajnos a sors nem állt mellénk -már ami a futást illeti- az elégtelen felkészülés és szokatlan meleg miatt harmincvalahány km-nél fel kellett adnom. Szegény gyermek meg ott állt a célban és várt. Kicsit bűnösnek éreztem magam emiatt - bár ha belegondolok, hogy a nagyszüleivel kóricált a Kleine Scheideggen, ami vitán felül a világ egyik legszebb helye, a verőfényben, végülis nem panaszkodott :).

Pár héttel később újdonsült dékásként kicsábítottam őt szurkolni a Budapest Maratonra. Szerintem ott elkapott valamit, olyan lelkesedéssel biztatta a futókat, hogy kedvem lett volna nekem is futni. Fantasztikus napokat töltöttünk együtt különböző futásokon, úgy éreztem, csak idő kérdése, hogy ő is rajthoz akar állni. De nem vonzotta a futás csak a szurkolás. Sportban inkább a labdajátékok érdekelték - és persze a tánc. 2014-ben több versenyre is elkísért, egyszer majdnem rajthoz is állt de egy hirtelen jött torokfájás miatt letett róla. Szurkolt nekem 2600méter magasan, a Riffelbergen amikor a Zermatt Marathon féltávját futottam a Matterhorn árnyékában, szurkolt a Velencei-tónál, és állítólag dicsekedett is, hogy milyen nagy futó az apukája.

Szóval gyarapodtak közös futós élményeink de éreztem, hogy ez nem az ő világa. Elfogadtam, hogy nem lesznek közös futásaink - pedig több futótársamon látom, mekkora élmény a gyerkőccel.

Így aztán igencsak meglepődtem amikor egy szép napon felhívott, hogy "vasárnap lesz egy futóverseny Vácon és lehet érte tesi ötöst kapni és nem akarsz futni velem?" Hát dehogynem :) :) :) :)

Bármit szeretek együtt csinálni Vele, hát még futni :).

Persze elsőre nem vittük túlzásba, a 2,5 km-re neveztünk. Baromi izgatott voltam, szinte mint az első Jungfrau-Marathon előtt. Úristen, együtt futok a lányommal. Szerintem aki apa az érti ezt. 

A versenyközpontban régi futóismerősökbe botlok, Lala, Gabi, én meg tök büszkén állok ott, hogy most a gyerekemmel fogok futni.  Aztán lassan kiballagunk a rajthoz, nevetgélünk, köszöngetünk az ismerősöknek. A fene tudja, én olyan büszke vagyok... A rajtzónában közös bemelegítés, Gabi meg is örökíti, robbannak a poénbombák - a gyermekem nem egy depresszív alkat hálistennek -, egész egyszerűen jó az egész. Aztán Raaaajt! egymás mellett futunk, nem erőltetünk nagy tempót csak élvezzük az áramlást a zenét a sok futó sodró hangulatát. Olyan jó. Néha váltunk pár szót, persze a kötelező szelfik sem maradnak el - úgy érzem, nem is szeretném abbahagyni. Aztán a célegyenesre fordulunk, hátunk mögött a Diadalív előttünk a Főtér, szól a zene dumál a szpíker szép komótos kocogással beérünk a célba, magasba emelem a kezét és csak nevetünk, örülünk.

Azt mondja, hogy ilyet szeretne máskor is, szép lassan növelve a távokat, mit gondolok. Részemről a megtiszteltetés :)

A bejegyzés trackback címe:

https://elkezdtemfutni.blog.hu/api/trackback/id/tr7112062989

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása