A hűséges olvasók láthatják, hogy ez most nem megy valami könnyen. 

A legutóbbi bejegyzésem idején elég optimista voltam, hogy végre felpörögtek a dolgok - aztán még aznap este kiütött az influenza egy bő hétre. Azt már megtanultam, hogy lázas betegen nem futunk és bár nincs otthon lázmérő, azért ezt érzi az ember. Munkából nem tudtam/akartam lógni, úgyhogy az összes szabadidőmet ágyban fekvéssel töltöttem. Az persze nem rossz, szeretek heverni. De jobban szeretek heverni egy kiadós edzés után.

Végül múlt csütörtökön sikerült elindulnom egy rövid futásra. Aznap is nyűglődtem, lényegében az egész napot végignyűglődtem, ment a belső harc, hogy beteg vagyok-e vagy sem de aztán úgy döntöttem, hogy nem vagyok. Persze a futásomon ez nem érződött, keveset futottam és rohadt lassan, arról nem is szólva, hogy mennyire kipurcantam a végére. Olyan érzés volt, mint célba érni egy maratonon - mínusz az eufória. Iszonyú kimerült voltam - szóba sem jöhetett, hogy az esti kungfura elmenjek, tuti visszaestem volna a betegségbe - vagy ez csak kifogás volt?

Hétvégén a Mecsek trailen voltam segítő. Szombaton pályát jelöltünk. Aki kidugta az orrát szombaton, az el tudja képzelni milyen lehetett. Szakadó esőben és ennek megfelelő sárban indultunk neki két szilaj sporttárssal - három másik szilaj társunk a másik távot jelölte. Eleinte szar volt aztán még szarabb lett. Szakadt az eső és iszonyat hideg volt. De nem baj, mert a magasabb, kitettebb részeken legalább szélvihar is tombolt aztán időről-időre az eső hóviharrá nemesedett. Furcsa érzés volt, hogy ezek a fizikai kellemetlenségek egyáltalán nem szegték kedvemet. A csapat jó volt, mély öniróniából fakadó viccelődés zajlott és csak reménykedtünk, hogy másnap a versenyzők is átélik ugyanezt a szopást. Az eső természetesen komoly sarat generált és helyenként hatalmas átfolyások borították ösvényeket. Eleinte igekeztünk a köveken ugrálni aztán már szartunk az egészre és egyszerűen átsétáltunk rajtunk. Van az elázásnak egy olyan kegyelmi fázisa amikor rájössz, hogy rohadtul mindegy. És onnantól szabad vagy :).

Kisújbányán (azt hiszem) Zsanklód nem tudott ellenállni a Klumpás Kocsma hívó szavának és meghívta a kis csapatot egy kenyérlángosra és teára - ezúton is örök hálám, életmentő volt. Arról most ne értekezzünk hosszasan, hogy milyen érzés volt a teljesen átázott ruhákban visszatérni a hóviharba fél óra melegedés után. De a táj olyannyira varázslatos volt, hogy nem zavart. A csapat szelleme végig magasan szárnyalt, gyönyörködtünk a milliónyi apró vizesésben - igazából a nagy eső, a sok víz nagyon megszépíti az erdőt, az öreg ördög tudja miért nem tolongtak a turisták. 

Azért amikor megláttuk hűségesen várakozó autónkat a püspökszentlászlói templom mellett, nem voltunk szomorúak. A pécsváradi várhotelben pedig azt hiszem az összes melegvizet kifürödtük.

Vacsoránál meg utána a sörözgetésnél lelkesen figyeltük, vajon mit fognak kapni a versenyzők vasárnap. Éjfélig tutira zajlott a hóvihar. 

Másnap verőfény. A hegyek friss hótakaró alatt. Varázslat. 

Jómagam néhány elszánt társammal a Réka-kunyhónál állítottunk fel frissítőpontot. Az erdészet megígérte, hogy egészen közel mehetünk autóval - aztán éppen csak a sorompót felejtették el kinyitni. Bő két km-t kellett gyalogolnunk a pontig a lehető legtöbb felszereléssel a hátunkon. Nem volt vészes, verőfényben ragyogott a havas erdő - igazi téli hangulat, nagyon tetszett. Az már kevésbé, hogy kétszer kellett fordulnunk - és elég jó kis emelkedő volt visszafelé. A versenyzők kemények voltak és hálásak, mi majd kockásra fagytunk az ácsorgásban, de baromi klassz volt, megérte minden percét.

Hogy ennek a két hideg napnak volt-e a következménye, nem tudom de úgy éreztem, hogy kicsit visszajött a kór úgyhogy három napot kihagytam. De most futottam újra. És jólesett. 

Folyt köv.