Na kéremszépen. Futottam reggel. Ez azért nagy dolog, mert alapvetően nagyon utálok reggel futni, ezt ha csak tehettem eddigi életemben elkerültem. Eleve a koránkelést is nagyon utálom és minden kelést koránkelésnek tekintek ami reggel 10 előtt történik. Ma viszont reggel nyolcig be is kellett fejeznem a futást, úgyhogy borzasztó lelki tusák árán kivackalódtam az ágyamból 7 előtt (istenem, de finom meleg volt a paplan alatt, milyen csodálatos lett volna még egy órát ott tölteni olvasgatással, visszaalvással, szuszogással), és nekivágtam. Tudom, van aki rendszeresen fut hajnalban, hát nekem ez egy gigantikus kihívás.
Viszont jólesett a futás. Az első 10 percben alig tudtam mozgatni a lábaimat, aztán beindult a szekér. Nem volt egy túl lendületes valami de szép egyenletesen gyorsuló tempó sikerült és utána baromi frissnek éreztem magam. Szóval jó volt, biztos, hogy ha nem kezdem el ezt a blogot akkor ez kimaradt volna az életemből. Törekszem rá, hogy sok ilyen alkalom legyen.
Tartozom még egy mediterrán futással, 2009-ben, pár héttel a harmadik Jungfrau Maraton előtt Krétán jártam, ott futogattam. Ezt már többször megosztottam, hát most megint, hátha valaki nem olvasta.
Taverna Fantastico
Mit tesz az ember, ha sorsa Krétára veti pár héttel a hegyi marathon előtt?
Az első nap, talán a második nap is hever és élvezi a korlátlanul rendelkezésre álló sör és fröccs-forrást. Aztán lemegy a tengerpartra futni.
A Rethymnoi tengerpart elég hosszú volt, és hatalmas hullámok csapkodtak, mezítláb, térdig-combig a tajtékban igencsak megerőltető volt a menés, valami miatt mégis levakarhatatlan vigyor feszült az arcomra. Igen, ez Élet... Időnként a fejemet is elborította egy-egy nagyobb loccsanás, időnként majdnem magával rántott az Égei-tengerbe, én mosolyogva fenyegettem, no-no tenger, futni jöttem, nem úszkálni... A part végtelen sorában napbarnított testek, szebb és kevésbé szép emberpéldányok lesték csodálkozva, mit is csinálok én ott.
Másfél óra elteltével végkimerülten roskadtam a homokba és jó volt...
Másnap persze nem volt kedvem futni, de egyre komolyabb sóvárgással nézegettem a távoli hegyeket. Nem csak azért mert hegyi marathonra készülök, azért mert vad kopárságukban szépek voltak, csábítóak...
Úgyhogy egy bőséges villásreggeli után némileg rápihenve futócipőt ragadtam, az iPhone-on bekapcsoltam a GPS-t, hogy vissza is találjak, és nekiindultam a hegyeknek. Találomra kanyarogtam a tekergő aszfaltutakon, elhagyott olivaligetek között, a hőség nyomasztó volt, de a friss tengeri szellő oldotta valamelyest. Lassan elhagytam a tengerparti településeket, egyre kopárabb lett a táj, egyre meredekebb az út, egyre fárasztóbb a futás. Egy elágazásnál Maroulas felé vettem az irányt, ösztönösen éreztem, arra érdemes. Egy rohadt meredek emelkedő őrizte a falut, belem-tüdőm kiköpve tántorogtam az ódon házak közé, és... És megfeledkeztem a melegről, megfeledkeztem a fáradtságról, megfeledkeztem mindenről, mert eleven középkorba csöppentem. Egynémely házikóból mintha most költöztek volna ki a velenceiek, a felhagyott olivamalom romjai, az erőd, a félig összedőlt házak között otthonosan éldegélő kisöregek, az árnyékban nyújtózó macskák.
A falu melletti kopár ösvényen töpörödött nénike cipelte a rőzsét, paraszt kapálta a szörnyen köves földet, szamarak cipelték a vizesbödönöket és girhes kecskék próbáltak lerágni valamit a végtelenségig lerágott kórókról.
A nap felrajzszögezve az égre, csend, mozdulatlanság, lassított felvételekbe dermedő dokumentarista dioráma. Lassan végigjárom a kis utcákat, a puha, futócipős léptekkel, izzadtságban fürödve, boldogan próbálom magamba szívni a látomást. Valóság?
Vajon a tengerparton hering módjára tespedő tömegek tudják? Sejtik, érzik, hogy egy óra futásra mekkora kincset rejtenek a krétai hegyek? Vajon érdekelné őket?
Lézeng azért pár turista, és a falun is látszik, hogy itt ott amott beindult valami restaurálás. Tovább kell mennem, nem maradhatok, futni jöttem, lenézek, látom, iszonyú messze a tengerpart. És még felfelé szeretnék. Titokzatos épület sziluettje rajzolódik ki az ég kékjére magasan felettem, az még meg kell néznem. Kifutok a faluból tovább fel egyenesen, borzasztó meredek az út, alattam egy halamas szurdok végtelen szakadék. Eljátszom a gondolattal, ha találnék ösvényt lefelé, ott kellene visszafutnom a tengerhez.
Megérkezem az építményhez, csinos vendéglő, Taverna Fantastico. Tényleg Fantastico, a kilátás, az egész partszakasz, falvak, ligetek, cserjések. Továbbmegyek, keresem az utat a szakadékba, egyre feljebb és feljebb. Egy lánc keresztezi az utat, mellett kutyaház. Nem tudom mit és miért őriz ott az az összekuporodott elárvult kutya, mélyen a szemembe néz árnyékos kuckójából és továbbenged. Egy darabig megyek tovább, lefordulok az aszfaltútról, kecske tetemek mellett futok el, de zsákutcának bizonyul, nem erőletem tovább. Fáradt vagyok és borzalmas meleg van a kopár fennsíkon. Mire visszaérek, a kutya kikászálódott a házából, hanyatt fekve az út közepn várja a simogatást, megkapja, szegény kis elhagyatott dög, hálásan pillant utánam. A taverna látványa megérleli bennem a magyarázatot a zsebemben gyűrődő Eurókra, kérek egy sört. Kiülök a kerthelységbe, én vagyok az egyetlen vendég, az asztalra teszem fájós lábaimat és az élet császárainak arckifejezését öltöm magamra.
Még csábító lenne 2-3 sör, de a szállodában ingyen van, innen meg csak taxival mennék le utána, összeszedem magam, fülemben szól a rakendroll és száguldás lefele, új utakon persze, csodás villanegyedeken, olivaligeteken keresztül, a lefelé futó ember nagy barátja a gravitáció vezérli szökellő lépteimet, egyre közelebb a tenger, a város, a civilizáció, a zsúfolt főutcán vigyorogva kerülgetem a népet, a szállodaportás nevet, a sörcsap alá egyszerre két korsót teszek, emberek, ez fasza volt!
Hát ennyi mára, hétfőn jelentkezem.
